NÉMET KÖLTEMÉNYEK MAGYARUL

Oldalak (menü)

Wegewarte

 

Es steht eine Blume,                             

Wo der Wind weht den Staub,             

Blau ist ihre Blüte,                                

Aber grau ist ihr Laub.                        

Ich stand an dem Wege,                      

Hielt auf meine Hand,                          

Du hast Deine Augen                          

Von mir abgewandt.                            

 

Jetzt stehst du am Wege,                    

Da wehet der Wind,                           

Deine Augen, die blauen,                  

Vom Staub sind sie blind.                 

 

Da stehst du und wartest,                 

Daß ich komme daher,                     

Wegewarte, Wegewarte,                   

Du blühst ja nicht mehr.                  

 

Hermann Löns

 (1866 - 1914)

 

Katángvirág - sorsa a szélben

 

Mezőn áll egy virág,

Ahol port fúj a szél,

E kék virág elvágy,

Mer tér szürke, hol él.   

Álltam útszegélyen,

Feléd nyújtva kezem,

De szemed hidegen

Elfordult tőlem.

 

Te állsz út szélén most,

Nagyon fúj ott a szél,

(A kék) szemed nyeli a port,

Csak vakon nézdegél.

 

Várod, menjek oda,

A szíved engem vár,

Katángvirág - sors mostoha:

Nem virágzol már.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

 

84.

 

Winternacht

 

Vor Kälte ist die Luft erstarrt,                       

Es kracht der Schnee von meinen Tritten,    

Es dampft mein Hauch, er klirrt mein Bart: 

Nur fort, nur immer fortgeschritten!            

 

Wie feierlich die Gegend schweigt!

Der Mond bescheint die alten Fichten,

Die, sehnsuchtsvoll zum Tod geneigt,

Den Zweig zurück zur Erde richten.

 

Frost! friere mir in′s Herz hinein

Tief in das heißbewegte, wilde!

Daß einmal Ruh′ mag drinnen sein,

Wie hier im nächtlichen Gefilde!

 

Nikolaus Lenau

(1802 -1850)

 

Téli éj

 

Nagy hidegben dermeszta lég.

Csikorog a hó, ha ráléptek.

Lehelsz párát, bajszodon jég:

De mindig előre legények!

 

Ünnepi csend a táj felett!

A Hold rásüt öreg fenyőkre,

Halálnak már mind engedett,

Hajlítaná fejét a földre.

 

Fagy! Szívem mélyét eláraszd,

Vad, tüzes vágyaimat űzd el!

Nyugalmat nyújts, erős támaszt,

Ahogy itt fagyos téli éjjel!

 

Szalki Bernáth Attila

 

83.

 

Im Schnee

 

Wie naht das finster türmende      

Gewölk so schwarz und schwer!          

Wie jagt der Wind, der stürmende,      

Das Schneegestöber her!                     

 

Verschwunden ist die blühende

Und grüne Weltgestalt;

Es eilt der Fuß, der fliehende,

Im Schneefeld naß und kalt.

 

Wohl dem, der nun zufrieden ist

Und innerlich sich kennt!

Dem warm ein Herz beschieden ist,

Das heimlich loht und brennt!

 

Wo, traulich sich dran schmiegend, es

Die wache Seele schürt,

Ein perlend, nie versiegendes

Gedankenbrauwerk rührt!

 

Gottfried Keller  

(1819 -1890)

  

A hóban

 

Ha tornyos felhő útra kél,

Sötét e vonulás!

Amint hajtja viharos szél

A fehér hófúvást.

 

Letűnt innen a virágzó

Mindenhol zöldellő

Világ, siető láb kapkodó

A hideg hómezőn.

 

Akiben békesség honolt,

Az ismeri magát!

Kiben meleg szív dobolt,

Titkos láng hatja át!

 

Kire ez meghitten lesújt,

Felkavarja lelkét,

S fényes cselekvésre felbújt

Gondolkodó elmét!

 

Szalki Bernáth Attila

 

82.

 

Weihnachten  

 

Noch ist der Herbst nicht ganz entflohn, 

aber als Knecht Ruprecht schon              

kommt der Winter hergeschritten,           

und alsbald aus Schnees Mitten               

klingt des Schlittenglöckleins Ton.          

 

Und was jüngst noch, fern und nah,        

bunt auf uns herniedersah,                       

weiß sind Türme, Dächer, Zweige,         

und das Jahr geht auf die Neige,             

und das schöne Fest ist da.                     

 

Tag du der Geburt des Herrn,                

heute bist du uns noch fern,                    

aber Tannen, Engel, Fahnen                  

lassen uns den Tag schon ahnen,           

und wir sehen schon den Stern.              

 

Theodor Fontane

(1819 -1898)

 

Karácsony közeleg…

 

Még nem múlt el ősz egészen,

ám Knecht krampusz képében

már a tél beköszöntött,

hó minket elözönlött,

s állunk száncsengő zenében.

 

Ember ősszel bárhol járt,

minden élénk színben állt,

most tornyok, ágak fehérek,

végére járunk az évnek,

s ránk az ünnep fénye szállt.

 

Jézus születésnapját

várjuk, s mint égi csodát:

angyalkát, a fenyőfát,

átéljük nap izgalmát,

s látjuk már a csillagát.

 

Szalki Bernáth Attila

 

81.

 

Im wunderschönen Monat Mai

 

Im wunderschönen Monat Mai,     

Als alle Knospen sprangen,           

Da ist in meinem Herzen                     

Die Liebe aufgegangen.                 

 

Im wunderschönen Monat Mai,     

Als alle Vögel sangen,                   

Da hab ich ihr gestanden               

Mein Sehnen und Verlangen.        

 

Heinrich Heine

(1797–1856)

 

Csodaszép történt májusban b) variáns

 

Csodaszép történt májusban,

Rügyek kinyíltak: szépek,

S a szívemben zenéltek

Szerelmes, mély érzések.

 

Csodaszép történt májusban,

A madárkák mind zengtek,

S az ajkaim üzentek

Kedvesemnek: szeretlek.

 

Szalki Bernáth Attila

 

80.

 

An Landauer  

 

Sei froh! Du hast das gute Los erkoren,        

Denn tief und treu ward eine Seele dir;         

Der Freunde Freund zu sein, bist du geboren,

Dies zeugen dir am Feste wir.                          

 

Und selig, wer im eignen Hause Frieden,

Wie du, und Lieb und Fülle sieht und Ruh;

Manch Leben ist, wie Licht und Nacht, verschieden,

In goldner Mitte wohnest du.

 

Dir glänzt die Sonn in wohlgebauter Halle,

Am Berge reift die Sonne dir den Wein,

Und immer glücklich führt die Güter alle

Der kluge Gott dir aus und ein.

 

Und Kind gedeiht, und Mutter um den Gatten,

Und wie den Wald die goldne Wolke krönt,

So seid auch ihr um ihn, geliebte Schatten!

Ihr Seligen, an ihn gewöhnt!

 

O seid mit ihm! denn Wolk und Winde ziehen

Unruhig öfters über Land und Haus,

Doch ruht das Herz bei allen Lebensmühen

Im heil’gen Angedenken aus.

 

Und sieh! aus Freude sagen wir von Sorgen;

Wie dunkler Wein, erfreut auch ernster Sang;

Das Fest verhallt, und jedes gehet morgen

Auf schmaler Erde seinen Gang.

 

Friedrich Hölderlin

(1770–1843)

 

Landauernek (születésnapján)

 

Légy vidám! Sorsod sok jót osztott néked,

Mert igaz és mély lélek, mit adott:

Születésnapodon ünneplünk véled,

Minden barát elismerést hozott.

 

Áldott, akit házában béke ölel,

Mint téged, s szeretet bőségben állsz:

Tudd, az életekben fényre éj jön el,

Önmagad arany középúton jársz.

 

Rád süt a Nap jól épített otthonban,

S ő hegyen néked érleli borát,

Boldogságot lelsz te minden holmidban.

Bölcs Urunktól kaptál sok adományt.

 

Vagytok gyermek vigyázó anyja, apja,

És amint arany felhő az erdőt,

Álltok fölötte, mint szeretet fátyla!

S ti áldottan véditek őt!

 

Óvjátok is! Mert felhők és szelek gyakran

Tombolnak a föld és otthon felett,

Ám a szív bár fárad, de lankadatlan,

S szent emlékben megnyugvást lelt.

 

És íme! Beszélünk bánatról örömmel,

Vidámít dal, s bor bár sötét:

Múlik az ünnep, s ember minden reggel

Földön kezdi a szűk körét.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

79.

 

Herbstgedanken  

 

Da ich die grüne Pracht der Bäume zärtlich liebe      

Und folglich mich anjetzt im Herbst bei ihrem Fall,  

Bei der Entblätterung der Wipfel überall                   

Und der Vernichtigung des Laubes recht betrübe,     

 

So deucht mir doch, ob hör ich sie im Fallen            

Zu meinem Troste dies mit sanftem Lispeln lallen:  

"Du siehest uns von dem geliebten Baum                  

 

Nicht, um denselben zu entkleiden,                               

Noch um ihn nackt und bloß zu lassen, scheiden;       

Ach nein, wir machen frisch und schönern Blättern Raum."

                                                                                      

Barthold Hinrich Brockes

(1680 - 1747)

 

Őszi gondolatok

 

Mivel a fák zöld pompáját nagyon szeretem,

Elszomorít a nagy őszi levélhullás.

Facsúcson mindenütt elmúlás, sárgulás,

A lomb pusztulását fájó szívvel követem.

 

De úgy tűnik, mintha fecsegnék hullva,

S vigasztalásomra halkan mondják is súgva:

„Csak nézd, elhagyjuk a szeretett fát,

 

Nem azért, hogy lecsupaszítsuk,

S nem azért, hogy mezítelenül hagyjuk:

Nem! Csinálunk új leveleknek szebb szobát:”

 

 Szalki Bernáth Attila

 

78.

 

Das Schiff   

 

Das eilende Schiff, es kommt durch die Wogen    

Wie Sturmwind geflogen.                                        

Voll Jubel ertönt’s vom Mast und vom Kiele:       

"Wir nahen dem Ziele."                                           

Der Fährmann am Steuer spricht traurig und leise:

"Wir segeln im Kreise."                                            

 

Marie von Ebner-Eschenbach.

(1830–1916)

 

A hajó

 

A száguldó hajó vív a hullámzással,

S mint a vad szél, szárnyal.

Minden utas ujjong, s így ordítoz:

„Eljutunk a célhoz!”

Halkan, szomorún szól kormányos eközben:

„Mozgunk, de csak körben.”

 

Szalki Bernáth Attila

 

77.

 

Novemberabend 

 

Es weht. Das Abendgold ist eine Fahne,      

Die von den Winden schon erbeutet wird.   

Ein etwas Herbst in der Platane,                   

Ein grelles Chrom verweht, verwird.            

 

In Wolken gleich verkohlten Stämmen          

Riecht man die tote Sonne noch;                   

Dann das Einatmen, Drängen, Dämmen -   

Einsamkeiten kommen hoch.                     

Paul Boldt

(1885-1921)

 

Novemberi este

 

Aranyszínű zászlót fest ősz a tájon,

Amit lobogtat, megragad a szél.

Az ősz tarol a platánfákon,

Ezüst levelük útra kél.

 

Felnézel az ég varázsába,

S lent érzed avar illatát:

Majd légzésed sóhajtásában

Magányod jut magasba át.

 

Szalki Bernáth Attila

 

76.

 

Herbstlich sonnige Tage

 

Herbstlich sonnige Tage,               

mir beschieden zur Lust,               

euch mit leiserem Schlage             

grüßt die atmende Brust.               

 

O wie waltet die Stunde

nun in seliger Ruh′ !

Jede schmerzende Wunde

schließet leise sich zu.

 

Nur zu rasten, zu lieben,

still an sich selber zu baun,

fühlt sich die Seele getrieben

und mit Liebe zu schaun.

 

Jedem leisen Verfärben

lausch ich mit stillem Bemühn,

jedem Wachsen und Sterben,

jedem Welken und Blühn.

 

Was da webet im Ringe,

was da blüht auf der Flur,

Sinnbild ewiger Dinge

ist′ s dem Schauenden nur.

 

Jede sprossende Pflanze,

die mit Düften sich füllt,

trägt im Kelche das ganze

Weltgeheimnis verhüllt.

 

Emanuel Geibel.

(1815–1894)

 

 

Őszi napsütéses napok

 

Az őszi napsütésben

vagyok nagyon vidám,

szívem halk lüktetésben

küldi Úrhoz imám.           

 

Oh, mily boldog békében

múlik minden órám!

Összes fájó sebemben

nyugalom vár reám.

 

Csak pihenni, szeretni,

amire csendben vágy,

lelkével érzékelni,

mit vár, szeretet, lágy.

 

A szín fakulásokra

jön rácsodálkozás,

az élet s halál csokra

virágzás, hervadás.

 

Mit koszorúba fonnak,

mi a réten virág,

ez csak örök dolgoknak

jelképe, mire vágy.

 

Minden növény, mi sarjad,

s szórja szét illatát,

kelyhéből ez bár fakad,

őrzi világ titkát.

 

Szalki Bernáth Attila

 

75.

 

IM ALTEN HAUSE

 

Im alten Hause; vor mir frei                    

seh ich ganz Prag in weiter Runde;         

tief unten geht die Dämmerstunde          

mit lautlos leisem Schritt vorbei.            

 

Die Stadt verschwimmt wie hinter Glas. 

Nur hoch, wie ein behelmter Hüne,         

ragt klar vor mir die grünspangrüne        

Turmkuppel von Sankt Nikolas.              

 

Schon blinzelt da und dort ein Licht        

fern auf im schwülen Stadtgebrause. –    

Mir ist, daß in dem alten Hause               

jetzt eine Stimme ›Amen‹ spricht.            

 

Rainer Maria Rilke

(1875–1926)

 

 

A RÉGI HÁZBAN

 

Jól látom a régi házból

Prága városát széles körben:

halványul képe szép csöndben,

s kilép alkony homályából.

 

A szürkeség városra száll.

Csak torony csúcsot vélsz magasban,

s látod is, hogy az alkonyatban,

Szent Miklós templom gombja áll.

 

Néhány fény már felragyogott

a város távoli zúgásában. -

S egy hang a csendes régi házban.

ima végén „Ámen”- t mondott.

 

Szalki Bernáth Attila

 

74.

 

Ach Herr

 

Ach Herr! eröffne mein Verständniß!    

Ach gieb mir Weisheit und Erkäntniß / 

Der Dinge Wesen zu betrachten /          

Und in denselben dich zu achten /         

Weil alles / Dich zu ehren / lehrt.          

Nicht nur der Himmel Raum /               

nicht nur der Sonnenschein /                 

Ein Stäubchen / ist bewunderns wehrt. 

 

Barthold Heinrich Brockes

(1680–1747)

 

 

Oh, Uram

 

Uram, az értést add meg nékem!

Legyen tudásom, bölcsességem!

Hogy dolgok lényegét felfedjem,

S meglássalak téged mindenben

Oh, Uram! Tisztelni tanít

Téged a tágas ég,

Csodád - nap fénye - rég,

S még a porszem is erre int.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

73. 

 

Herbst  

 

Nun leitet Herbst uns in die hohen Säle.     

Zu Adel sind wir wehgeschwächt verweht.

Blind wurde Blicken, Hören wurde taub.   

Gläsern und schmerzlos liegt das Laub.        

Doch unsre Seelen wachsen in die Säle.     

 

Ernst Blass

(1890-1939)

 

Ősz

 

Az ősz kék égre vezeti szemünket.

Sajnos testünk évektől meggyengült.

Vaksi látásunk, s hallás csaknem süket.

Nem fáj már a rideg környezet.

De lelkünk újul, s visz az égbe minket.

 

Szalki Bernáth Attila

 

72.

 

An den Herbst  

 

Mit dankbarem Gemüte                  

Hin nehm ich deine Güte,               

Herbsttag, du milder Gast,              

Der du mich reich beschenktest,     

Den Sinn ins klare lenktest             

Und mich zum Abend fröhlich ausgerüstet hast.

 

Nun ist in mir kein Drängen

Und bin doch nicht im Engen,

Bin ruhevoll bewegt.                                         

Was gilt es, mehr zu wollen,

Als so im Friedevollen

Teilhaftig sein des Ganzen, das mütterlich uns hegt.

                                                                              

Otto Julius Bierbaum

(1865–1910)

 

Az ősznek

 

Hálám kinyilvánítom,

Jóságát elfogadom,

Őszi napnak, ő vendég,

Gazdagon ajándékoz,

Ki elmémnek irányt hoz,

S derűsen készített fel búcsúra nemrég.

 

Nem él már vágy énbennem,

Nem vagyok bezárt mégsem,

Békét, nyugtot adott.

Többre nincs is szükségem,

Minthogy teljes békében

Részt vegyek mindenben, mit anyaként adott.

 

Szalki Bernáth Attila

 

71.

 

Herbstweh

 

So still in den Feldern allen,                       

Der Garten ist lange verblüht,                    

Man hört nur flüsternd die Blätter fallen,  

Die Erde Schläfert – ich bin so müd.         

 

Es schüttelt die welken Blätter der Wald,       

Mich friert, ich bin schon alt,                           

Bald kommt der Winter und fällt der Schnee,   

Bedeckt den Garten und mich und alles, alles Weh.

 

Joseph von Eichendorff

(1788–1857

 

Őszi fájdalom

 

Mezőkre csend ereszkedett,

A kertben minden elszáradt,

Hallod - szél száraz levélt kergetett,

Föld szunnyad - testem elfáradt.

 

Az erdőben hull sok hervadt levél,

Fázó vén testem jajt kiált,

Havazik, hamar itt a tél,

Befed hó kertet, engem, és mindent mi fájt.

 

Szalki Bernáth Attila

 

70.

 

Neue Sonne 

 

Neue Sonne, Gefühl des Ermattens  

vermischt mit hingebendem Freuen;   

aber noch mehr fast ergreift mich die Unschuld desneuen

Schattens.                                                    

 

Schatten des frühesten Laubes, das du durchhellst,

Schatten der Blüten-: wie klar!                                  

Wie du dich, wahres, nirgends verstellst,                 

offenes Jahr.                                                                                                                    

 

Unser Dunkel sogar wird davon zarter,              

genau so rein war vielleicht sein Ursprung,        

Und einmal war das alte Schwarz aller Marter   

so jung.     

 

Rainer Maria Rilke

(1875–1926)

                                                                                                        

 

Új Nap

 

Új Nap, melyben kis bágyadtság támad,

társsal, imádó vigassággal:

még jobb, hogy árnyékban ártatlan tisztasággal

árad.

 

Lombok árnyéka, mit fényed korábban szórt oda,

virág árnyék: tiszta ott!

Mert magad nem álcázod soha,                                                        

éved nyitott.

 

Még a sötétségünk is gyengébb lesz tőle,

és eredendőn tán tisztán ugyanolyan

volt régen a fekete gyötrelem , s dőlt le

ifjan.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

69.

 

Der frohe Wandersmann 

 

Wem Gott will rechte Gunst erweisen,    

Den schickt er in die weite Welt;           

Dem will er seine Wunder weisen           

In Berg und Wald und Strom und Feld.  

 

Die Trägen, die zu Hause liegen,

Erquicket nicht das Morgenrot,

Sie wissen nur von Kinderwiegen,

Von Sorgen, Last und Not um Brot.

 

Die Bächlein von den Bergen springen,

Die Lerchen schwirren hoch vor Lust,

Was sollt ich nicht mit ihnen singen

Aus voller Kehl und frischer Brust?

 

Den lieben Gott lass ich nur walten;

Der Bächlein, Lerchen, Wald und Feld

Und Erd und Himmel will erhalten,

Hat auch mein Sach aufs best bestellt!

 

Joseph von Eichendorff

(1788–1857

 

A víg vándorló

 

Kit kegyben részesít az Isten,

Küldi, célja lesz nagyvilág:

Csodákban részesülhet itten,

Hegy, völgyön nyílik sok virág.

 

Lustákat, kik fekszenek otthon,

Nem serkenti a pirkadás,

Töprengenek gyermeken, gondon,

Jön kenyérről gondoskodás.

 

Patakok hegyekből ugranak,

Vidáman zengnek pacsirták,

Velük én miért ne daloljak,

Ha szívemet ők vidítják?

 

Csak uralkodjon tovább Isten,

Hegyeken, erdőkön s folyón,

Eget, Földet ki tartja rendben,

Segít rajtam víg vándorlón.

 

Szalki Bernáth Attila

 

68.

 

Zwei Segel      

 

Zwei Segel erhellend               

Die tiefblaue Bucht!                 

Zwei Segel sich schwellend     

Zu ruhiger Flucht!                    

 

Wie eins in den Winden

Sich wölbt und bewegt,

Wird auch das Empfinden

Des andern erregt.

 

Begehrt eins zu hasten,

Das andre geht schnell,

Verlangt eins zu rasten,

Ruht auch sein Gesell.

 

Conrad Ferdinand Meyer 

(1825–1898)

 

Két vitorla

 

Két vitorla fénylik

Öbölben, mely kék!

Mindkettő álmodik,

Szállna, mint lepkék!

 

Ha egyik megdagad,

Mozdít vitorlást,

A másik felhorgad,

S indít mozdulást.

 

Ha egyik rohanna,

A társ gyorsan száll,

Ha egyik aludna,

Társ is szundikál.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

67.

Am Strande 

Vorüber die Flut. 
Noch braust es fern. 
Wild Wasser und oben 
Stern an Stern. 

Wer sah es wohl, 
O selig Land, 
Wie dich die Welle 
Überwand. 

Noch braust es fern. 
Der Nachtwind bringt 
Erinnerung und eine Welle 
Verlief im Sand. 

Rainer Maria Rilke
(1875–1926)

 

A parton

Árapály elfolyt,
Távol muzsikál.
Lent vad víz, égen
Csillag áll.

Ki látta azt,
Oh, te szent föld,
A hullám téged
Mint gyötört.

Messze még zúg.
Éj szél söpört
Emléket, mi foszlott homokba,
S hullám gyötört.

 Szalki Brnáth Attila

 

66.

 

Abendständchen

 

Hör, es klagt die Flöte wieder,                

und die kühlen Brunnen rauschen!          

Golden weh'n die Töne nieder,                

stille, stille, laß uns lauschen!                  

 

Holdes Bitten, mild Verlangen,               

wie es süß zum Herzen spricht!               

Durch die Nacht, die mich umfangen,     

blickt zu mir der Töne Licht!                   

 

Clemens Brentano

(1778–1842)

 

Esti, éji szerenád

 

Halld, fuvola fájva sír ma,

lágy a hangja, mint forrásnak.

Arany dalból ki nem inna,

tárjuk lelkünk hallgatásnak!

 

Néma imák, hangos vágyak,

szólnak szívhez: van remény!

Éjben ölelnek, s átjárnak,

hangjuk rám hull, mint a fény!

 

Szalki Bernáth Attila

 

65.

 

Kuckuck, Kuckuck, ruft's aus dem Wald

Kuckuck, Kuckuck ruft’s aus dem Wald. 
Lasset uns singen, tanzen und springen. 
Frühling, Frühling wird es nun bald. 

Kuckuck, Kuckuck lässt nicht sein Schrei’n: 
Komm in die Felder, Wiesen und Wälder. 
Frühling, Frühling, stelle dich ein. 

Kuckuck, Kuckuck, trefflicher Held. 
Was du gesungen, ist dir gelungen. 
Winter, Winter räumet das Feld. 

Hoffmann von Fallersleben
(1798–1874)

Kakukk üzen az erdőből

Kakukk üzen az erdőből:
Hogy daloljunk, ugráljunk, táncoljunk!
Hisz tavasz hamar ide jő.

Csak kiálts tovább kakukkunk:
Gyertek, hív a rét, erdő s a mező.
Tavasz, csatlakozz, mi várunk.

Dicsérjük kakukkot, a hőst.
Tavaszt hirdette, ezt véghez vitte.
S te zord tél, hagyd el a mezőt!

Szalki Bernáth Attila

 

64.

 

Der Schneemann auf der Straße

 

Der Schneemann auf der Straße    

trägt einen weißen Rock,               

hat eine rote Nase                          

und einen dicken Stock.                

 

Er rührt sich nicht vom Flecke,

auch wenn es stürmt und schneit.

Stumm steht er an der Ecke

zur kalten Winterszeit.

 

Doch tropft es von den Dächern

im ersten Sonnenschein,

da fängt er an zu laufen,

und niemand holt ihn ein.

 

Robert Reinick

(1805–1852)

 

Utcán áll a hóember

 

Utcán áll a hóember,

kabátja hófehér,

orra rőt, (a december

zord) s botja földet ér.

 

Mozdulatlan e poszton,

ha hó hull, s vág a szél.

Némán áll utcasarkon,

habár hideg a tél.

 

De roskadni kezd nyomban,

ha tűz a napsugár,

olvad, s a víz elrohan,

utána futni kár.

 

Szalki Bernáth Attila

 

63.

 

Die Gäste der Buche

 

Mietegäste vier im Haus

Hat die alte Buche.

Tief im Keller wohnt die Maus,

Nagt am Hungertuche.

 

Stolz auf seinen roten Rock

Und gesparten Samen

stitzt ein Protz im ersten Stock;

Eichhorn ist sein Namen.

 

Weiter oben hat der Specht

Seine Werktstatt liegen,

Hackt und zimmert kunstgerecht,

Daß die Späne fliegen.

 

Auf dem Wipfel im Geäst

Pfeift ein winzig kleiner

Musikante froh im Nest.

Miete zahlt nicht einer.

 

Rudolf Baumbach

(1840–1905)

 

A bükkfa potyázó vendégei

 

Házban lakik négy vendég,  

Vén bükk a gazdája,

Él egér pincében rég,

Ám felkopik álla.

 

Bükk rőt kabátján büszkén,

Vígan hord sok magot,

Fent első emeletén

Mókus mulat nagyot.

 

Fentebb dolgozik harkály

Tágas műhelyében,

Ügyes, s nála fő szabály,

Forgács hulljon szépen.

 

Fent az ágak tetején

Pinty azt zengi frissen,

Nem fizetünk elsején,

Bükkön lakunk ingyen.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

62.

 

An die Welt 

 

Mein oft bestürmtes Schiff, der grimmen Winde Spiel,

Der frechen Wellen Ball, das schier die Flut getrennet,

Das über Klipp auf Klipp und Schaum und Sand gerennet,

Kommt vor der Zeit an Port, den meine Seele will.

 

Oft, wenn uns schwarze Nacht im Mittag überfiel,

Hat der geschwinde Blitz die Segel schier verbrennet.

Wie oft hab ich den Wind und Nord und Sud verkennet!

Wie schadhaft ist der Mast, Steuer, Ruder, Schwert und Kiel!

 

Steig aus, du müder Geist! Steig aus! Wir sind am Lande.

Was graut dir vor dem Port? Jetzt wirst du aller Bande

Und Angst und herber Pein und schwerer Schmerzen los.

 

Ade, verfluchte Welt! Du See voll rauer Stürme!

Glück zu, mein Vaterland! das stete Ruh im Schirme

Und Schutz und Frieden hält, du ewig lichtes Schloss!

 

Andreas Gryphius.

(1616–1664)

 

 

 A világhoz

 

Hajóm nagy szeleknek gyakran játéka volt,

Szaggatta az ár, s szállt, mint hullámok labdája,

Hab s homok felett úszva, vigyáz sziklákra,

Idő előtt ért kikötőbe, mit lelkem vágyott.

 

Ha délben szállt vihar fekete éje ránk,

A villám majdnem megégette vitorlákat.

Sokszor tévesen ítéltem meg égtájakat!

Mennyit sérült meg kormányunk, hajódeszkánk!

 

Szállj ki, te fáradt lélek! Lábunk szárazföldön.

Miért félsz kikötőtől? Szívedbe öröm jön,

Szabadulsz, bánat s vész már nem hárul terád.

 

Viszlát, átkozott világ! Te viharos tenger!

Üdvözlöm hazám! Hol tartós nyugtot lel ember,

Hol örök béke őrzi fényes palotád.        

 

 Szalki Bernáth Attila     

 

61.

 

Winter   

 

Du lieber Frühling! Wohin bist du gegangen?        

Noch schlägt mein Herz, was deine Vögel sangen.

Die ganze Welt war wie ein Blumenstrauß,           

längst ist das aus!                                                     

Die ganze Welt ist jetzt, o weh,                                

Barfüßle im Schnee.                                                 

Die schwarzen Bäume stehn und frieren,                

im Ofen die Bratäpfel musizieren,                         

das Dach hängt voll Eis.                                          

Und doch: bald kehrst du wieder, ich weiß, ich weiß!

Bald kehrst du wieder,                                            

o nur ein Weilchen,                                                

und blaue Lieder                                                                         

duften die Veilchen!                                              

 

Arno Holz

(1863–1929)

 

Tél

 

Kedves tavasz! Áldásaid hova tűntek?

Szívemben szól még, mit madaraid zengtek.

Világban sok virágcsokor díszlett,

rég vége lett!

A táj, mert jó idő elszállt,

mezítláb hóban áll.

A fák feketék, nagyon fáznak,

kemencében sült almák muzsikálnak,

tetőről lóg a jég.

De tavasz, ismét visszajössz, tudom ezt rég!

Hamar kopogtat,

jön mosolyogva,

s illat dalokat

szór kék ibolya!

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

60.

 

In der Welt 

 

Ich lasse mein Gesicht auf Sterne fallen,         

die wie getroffen auseinander hinken.             

Die Wälder wandern mondwärts, schwarze Quallen,     

ins Blaumeer, daraus meine Blicke winken.    

 

Mein Ich ist fort. Es macht die Sternenreise.  

Das ist nicht Ich, wovon die Kleider scheinen.

Die Tage sterben weg, die weißen Greise.      

Ichlose Nerven sind voll Furcht und weinen. 

 

Paul Boldt

(1885–1921)

 

A világban

 

Szemeimmel csillagokra felmegyek,

s mintha megleptem volna ezzel őket.

A medúzák kék tengerbe sietnek,

erdők Holdra, honnan szemem integet.

 

Eltűntem, a csillagok útján megyek.

Bizony, ruhák nem éntőlem ragyognak.

Napok elhalnak, mint az ősz öregek.

Az egótlanok önzők, félnek s sírnak.

 

Szalki Bernáth Attila

 

59.

 

Fahrten  

 

Noch immer hat kein liebes Band

Mich angeschmiegt an stillen Sinn,

Noch wird mir Heimat jedes Land,

Dem ich gerad zu Gaste bin.

 

Den hellen Straßen geh ich nach            

Wie Staub, der nach den Rädern rennt,  

Gern rastend unter einem Dach,             

Wo nicht ein Herz das meine kennt.       

 

Landfahrer ward ich mit dem Wind       

Und des Gedenkens ganz entwöhnt,      

Daß mir daheim noch Freunde sind,      

Die ich mir einst als Glück ersehnt,

 

Ein Träumer in die runde Welt,

Der wegwärtswandernd schon vergißt,

Wohin der eigne Sinn ihn schnellt

Und wo sein Herz zu Hause ist.

 

Ein Wandrer, der zwei Fremden              

Und keine Heimat hat.

(Grillparzer)

 

Stefan Zweig

(1881 - 1942)

 

 

Utazások

 

Nem, semmiféle kötelék

Nem győzte le a bölcs elmém,

Nem volt még oly megjárt vidék,

Mit hazámnak fogadnék én.

 

Lábam szép utcákon haladt,

Utánam por nem kavargott,

Pihentem jól tetők alatt,

Hol szív ki nem tárulkozott.

 

Kóborló lettem, mint a szél,

S feledésbe ment a világ,

Hazám, hol sok barátom él,

Kik voltak régen boldogság.

 

Ha álmodsz, kerek a világ,    

Ha vándorolsz, felejt a szív,

Ha meghalt benned a honvágy,

A szíved hazádba nem hív.

 

Sok otthont bír a vándor,

De hazája - az nincs!

 

Szalki Bernáth Attila

 

58.

 

Sinkender Himmel  

 

Du Herz, das immer die Sterne begehrte,        

Für jeden Wunsch verschenkt sich ein Traum.

Sieh, schon neigt sich der abendverklärte      

Himmel zu dir, und du faßt es kaum.                               

 

Neigt sich und neigt sich. Und in sein Sinken 

Hebt die Erde verschreckt ihr Gesicht,              

Und wie mit purpurnen Lippen trinken      

Die Höhen das letzte löschende Licht.          

 

Alle Bäume schon müssen ihn fühlen,             

Steil greift ihr Schmerz in den Abend empor, 

Und mit den zitternden Armen wühlen          

Sie sich in den samtenen Sternenflor.            

 

Und tiefer rauschen die Wolkenfernen.          

Schon streifen sie dich, wie ein Kuß, wie ein Kleid, 

Und wiegen nun sanft mit den silbernen Sternen

Dein Herz in die nahe Unendlichkeit.            

 

Stefan Zweig

(1881 - 1942)

 

Süllyedő ég

 

A szíved vágyott mindig csillagokba,

Kívánságodhoz álom társnak állt.

Ha nézel esti elváltozásokba,

Feléd hajló ég csaknem tova szállt.

 

Csak dől, csak dől, és nagy süllyedésében

Föld rémülten emeli arcát,

S mint a bíbor ajkak a hörpölésben

Issza csúcs Nap végső sugarát.

 

Már minden fának kell ezt éreznie,

Nagy fájdalmuk estbe kapaszkodott.

S remegő karokkal fel kell mennie

Bársonyos égbe, mely felragyogott.

 

Távol felhők egyre messzebb rohannak.

Simogatnak csókkal, vagy szép brokát,

S gyengéden adják szíved csillagoknak,

Melyek végtelenbe ringatnak át.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

57.

 

Abendallein  

Mit meinem lastenden Einsamsein.

 

Da weht von den späten                           

Gehöften zwischen den Hügeln, die         

Mit leisem Schritt in den Abend treten, 

Noch eine schüchterne Melodie.              

 

Und süß beklommen höre ich, wie           

Kinder zu Gott in das Dunkel hinein      

Um Schlaf und gütige Träume beten.     

 

Stefan Zweig

(1881 - 1942)

 

Egyedül este

Nyomasztó magányommal

 

Állnak dombon, réten

Fújdogáló szélben a tanyák.

Halkan szálldogálnak az estében

Itt még a félénk melódiák.

 

S édes borzongással mind hallják,

Hogy szép álomért Úrhoz sok gyermek

Buzgón imádkozik a sötétben.

 

Szalki Bernáth Attila

 

56.

 

Graues Land 

 

Wolken in dämmernder Röte                  

Drohn über dem einsamen Feld.             

Wie ein Mann mit trauriger Flöte               

Geht der Herbst durch die Welt.             

 

Du kannst seine Nähe nicht fassen,        

Nicht lauschen der Melodie.                   

Und doch: in dem fahlen Verblassen     

Der Felder fühlst du sie.                         

 

Stefan Zweig

(1881 - 1942)

 

Szürke vidék

 

Rőt felhők alkonyi homályban

Zúgnak csupasz mező felett.

Ősz - egy lágy fuvola játékában -

Tájra megérkezett.

 

Azt nem fogod fel, mily közel van,

Még nem hallod bús dallamát.

Mégis: mezők fakulásában

Látod az elmúlást.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

55.

 

Osterspaziergang

 

Vom Eise befreit sind Strom und Bäche,           

Durch des Frühlings holden, belebenden Blick,

Im Tale grünet Hoffnungs-Glück;                       

Der alte Winter, in seiner Schwäche,                 

Zog sich in rauhe Berge zurück.                        

Von dort her sendet er, fliehend, nur

Ohnmächtige Schauer körnigen Eises

In Streifen über die grünende Flur;

Aber die Sonne duldet kein Weißes,

Überall regt sich Bildung und Streben,

Alles will sie mit Farben beleben;

Doch an Blumen fehlt's im Revier,

Sie nimmt geputzte Menschen dafür.

 

Kehre dich um, von diesen Höhen                 

Nach der Stadt zurück zu sehen.                    

Aus dem hohlen finstern Tor                         

Dring ein buntes Gewimmel hervor.              

Jeder sonnt sich heute so gern.                      

Sie feiern die Auferstehung des Herrn,        

Denn sie sind selber auferstanden,                 

Aus niedriger Häuser dumpfen Gemächern,

Aus Handwerks- und Gewerbes Banden,       

Aus dem Druck von Giebeln und Dächern,    

Aus Straßen quetschender Enge,                    

Aus der Kirchen ehrwürdiger Nacht              

Sind sie alle ans Licht gebracht.                     

 

Sieh nur sieh! wie behend sich die Menge    

Durch die Gärten und Felder zerschlägt,   

Wie der Fluss, in Breit' und Länge,                 

So manchen lustigen Nachen bewegt,           

Und, bis zum Sinken überladen                       

Entfernt sich dieser letzte Kahn.                      

Selbst von des Berges fernen Pfaden              

Blinken uns farbige Kleider an.                       

Ich höre schon des Dorfs Getümmel,              

Hier ist des Volkes wahrer Himmel,               

Zufrieden jauchzet gross und klein:                

Hier bin ich Mensch, hier darf ich’s sein.       

 

Johann Wolfgang von Goethe

(1749-1832)

 

Húsvéti séta

 

Folyó s patak jégtől szabadulnak,

A tavasz meleg sugárzására,

A völgyek zöldbe borulnak,

A tél kényszerül meghátrálásra,

Visszavonul, ül csúcson, hegyeken.

Csak onnan tud küldeni erőtlen

Szemcsés jégzápor csíkot földre,

A kizöldülést álmodó rétre;

De Nap nem tűri, lecsap fehérre,

Minden kavarog e küzdelemben,

Mind szépülni akar a színekben:

De virág hiányozik vidékről még,

Gondozó emberekre van szükség.

 

Fordulj el a magaslatokról,

Legyen képed a városokról.

Kapuk mély sötétjéből

Mily színes tömeg bukkan elő,

Élvezői a napsugárnak.

Ünneplői az Úr feltámadásnak,

Mert ők maguk is feltámadtak.

A kunyhók szegényességéből,

Kereskedelmi kötelékből,

Oromzatoknak sűrűjéből,

Utcák nyomasztó szűk teréből,

A templomok csodált éjéből

A napvilágra jött mind elő.

 

Nézd, a tömeg mily fürgén oszlik szét

A kerteken és a mezőkön át,

A folyót nézd, széles vizét,

Csónakosok vidám raját.

De elsüllyedni nem készülnek,

S utolsó csónak messze jár.

Távoli hegyek, ösvények

Népe szép színes ruhában már.

Nyüzsög a falvak sokasága,

Ez népek igaz mennyországa,

S az örömük magával vitt:

Boldog s ember lehettem itt.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

54.

 

Abschied

 

Lass mir deinen Rosenmund            

noch für einen Kuss.                        

Draußen weiß ein ferner Hund,       

dass ich weiter muss.                       

            

Lass mir deinen hellen Schoß

noch für ein Gebet.

Mach mich aller Schmerzen los!

– horch, der Seewind weht.

 

Lass mir noch dein weiches Haar

schnell für diesen Traum:

Dass dein Lieben Liebe war –

lass mir diesen Traum!

 

Wolfgang Borchert

(1921–1947)

 

Keserédes búcsú

 

Rózsa ajkad nékem add,

csókolj egyszer még.

Távol kutya ugat, halld,

Mentem, áldjon ég.

 

Hagyd, hogy finom öledért

mondjak még imát.

S kíntól szabadulásért

Fújjon vad szél át!

 

Lágy hajad, bár elsodort,

álommal felért:

Hogy szerelmed igaz volt --

áldalak ezért!

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

 

53.

 

Erinnerung   

 

Ich denk’ der Tage, die vergangen sind,             

Es ist ein Traum aus lieben Kinderjahren,          

Ein Traum von dir, du stilles scheues Kind        

Mit deinen dunkelbraunen Ringelhaaren.           

 

Ich denk’ der Lerche, die im Felde sang,

Ich denk’ der Wiesen und der braunen Heide;

Du warst so jung — dein Lachen scholl und klang,

Wir haben uns so lieb gehabt, wir beide.

 

Ich denk’ der Stunde, da ich Abschied nahm,

Du wurdest blass und schautest vor dich nieder.

Es war im Herbst; die Schwalbe ging und kam,

Und kam und ging. Wir sahn uns nie mehr wieder.

 

Die Wogen brachen sich mit fernem Schall,        

Es blühte in den Gärten, an den Rainen;              

Vor meinem Fenster schlug die Nachtigall,          

Und wenn ich daran denke, könnt’ ich weinen... 

 

Carl Bulcke

(1876-1936)

 

 

Fájdalmas emlékezés

 

A múltamban volt sok szép esemény,

A drága gyermekkori álmok, vágyak,

Rólad álmodtam gyermek tünemény,

Sötétbarna hajaddal újra látlak.

 

Mező felett pacsirta csattogott,

A réten s dombokon járást kedveltük,

Derűs, fiatal hangod kacagott,

Egymást mindketten oly nagyon szerettük.  

 

A búcsúzásunk eszembe jutott,

Sápadt voltál, de nem ejtettél könnyet,

Fecske raj őszi légben röpködött, suhogott,

És mi egymást nem láttuk soha többet.

 

Távolban hullámok hangja csattant,

Virágzó kertekben, partokon járok,

Fülemüle szól erdőben alant.

Sírok, ha terád emlékezve várok…

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

52.

 

Lebensregel 

 

Du kannst einzig mit dem Guten

Dauernd gut Geschäfte machen.

Schlechte schuften und verbluten,

Schwindler jubeln und verkrachen.

 

Auf der ganzen Erde Gottes

Wird die Pflicht das Glück beneiden -

Doch am schönsten ist ein flottes

Todesringen zwischen beiden.

 

Nur beherzige die Lehre

Von der Wiege bis zum Grabe:

Der Besiegte hat die Ehre,

Den Besieger ehrt die Habe.

 

Frank Wedekind

(1864-1918)

 

Életszabály

 

Jókkal tudsz jól érintkezni,

Tartós üzletet megkötni,

Rossz gürcöl s fog elvérezni,

Csaló örvend, s meg fog törni.

 

Földjén a jó istenünknek

Kincset muszáj irigyelni -

Ám a legszebb kettőjüknek

Párban halálharcot vívni.

 

Tanulság, belátja bárki,

Bölcsőtől sírig érvényes:

Vesztesnek tisztelet jár ki,

És a sok kincs győztesé lesz.   

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

51.

 

Scheiden ohne Ende  

 

Die letzte Traube vom Gelände          

Die aßen wir, so Beer' um Beere —   

O wär' doch Scheiden ohne Ende,      

Dass Abschiednehmen ewig wäre!    

Denn ewig wollt' ich Deiner Pflegen,

Und ewig wollt' ich Dein mich freun,

Mich froh zu Deinen Füßen legen,    

Und still mit Dir im Himmel sein!    

 

Leopold Schefer

(1784-1862)

 

A vég nélküli búcsú

 

A legutolsó szőlőszemet

Tőkéről tőkére megettük ---

Ily vég nélküli búcsú - jöhet,

Az ilyen búcsút megszerettük!

Mert örökké törődnék véled,

Együtt mindig örvendeznék,

Lefeküdnék vígan elébed,

S veled mennyben csendben lennék!

 

Szalki Bernáth Attila

 

50.

 

Errötend manchmal, Herrin, wenn ohn Ende

 

Errötend manchmal, Herrin, wenn ohn Ende  

Von eurer Schönheit schweigen meine Lieder,

Denk ich, wie ich zuerst euch sahe, wieder,     

Daß ich an andern nimmer Freude fände.        

 

Doch find ein Werk ich, nicht für meine Hände,

Und eine Last, zu schwer fürmeine Glieder;

Der Geist mißt seine Kraft, und, müd und müder,

Wird er zu Eis und läßt das Werk behende.

 

Wohl oft bereits wollt ich mein Schweigen brechen,

Doch blieb in tiefer Brust die Stimme hangen;

Hat ja kein Laut sich je so hoch geschwungen!

 

Wohl oft begann in Versen ich zu sprechen;

Doch wie auch Geist und Hand und Feder rangen,

Beim ersten Anlauf waren sie bezwungen.

 

Francesco Petrarca

(1304 – 1374)

 

Pirulok néha, ha nem dicsérem hölgyemet

 

Pirulok, ha nem dicsérem hölgyemet,

Ha dalaim szépségedről hallgatnak,

De arra gondoltam, mint megláttalak,

Nem találnék soha másban örömet.

 

Mit leltem munkát, az nem jó kezemnek,

Teher, amely túl nehéz tagjaimnak,

Eszem felmért erői elfáradnak,

S kezeim szinte eljegesednek.                      

 

Akartam hallgatást többször megtörni,

De hangom megrekedt a mellkasomban;

Képtelen voltam ily zengő zenére!

 

Mondandóm próbáltam versekbe szőni:

De hol kéz, szellem s toll küszködött sorban,

Vereség várt minden kísérletére.

 

Szalki Bernáth Attila

 

49.

 

Der Welt Anfang und Ende

 

Ey, ist nicht alles gut, da Welt den Anfang nimt?

Ey, ist nur was noch gut nun, da ihr Ende kümt?

 

Friedrich Logau

(1604-1655)

 

 

A világ kezdete és vége

 

Mi nem volt jó, mikor a világ kezdődött?

Van még jó, mikor a világ vége eljött?

 

Szalki Bernáth Attila

 

48.

 

Zum Heiligtum wird uns der Garten

 

Zum Heiligtum wird uns der Garten.         

Heilig das kleinste Stückchen Land,          

Wo wir der Blumen liebend warten,          

Die wir gepflanzt mit eigner Hand.           

Ob in den Gärten rings umher                   

Auch andre Blumen stolzer prangen:        

Doch die uns selber aufgegangen,            

Die eignen Blumen freun uns mehr.         

 

Wir sehn im Lenz die Blätter sprießen.          

Die künft'ge Rose ahnungsvoll                       

In Zarter Knospe sich verschließen,               

Die herrlich sich entfalten soll.                      

Und der verwelkte Rosenstrauch,                   

Deß Duft und Glanz uns einst entzückte,      

Als ihn die Pracht des Sommers schmückte. 

Bleibt teuer uns im Herbste auch.                  

 

So kann auch Liebe nicht vergessen,

Ob ihre Jugend längst verblüht,

Was sie an jungem Glück besessen,

Der Duft und Glanz lebt im Gemüt,

Und was der Winter auch verweht:

Die Zeit des Knospens und des Glanzes,

Bleibt uns im Geist als schönes Ganzes,

Wir wissen, daß es neu ersteht.

 

Mag mehr und mehr das Alter geizen         

Mit dem was Jugend reichlich beut            

An äußern Gaben, holden Reizen —          

Wer sich bewährter Liebe freut,                 

Behält ihr bestes Teil zurück.                     

Was außen welkt, erblüht im Innern,         

Das Herz bleibt jung und sein Erinnern     

Bewahrt uns das vergangne Glück.

           

Friedrich Martin Bodenstedt

(1819-1892)

 

A kert szentély

 

A kertünk szentély lett számunkra.

E legkisebb földdarab szent,

Szeretve nézünk virágunkra,

Hisz mi ültettük földbe lent.

Ha néha környező kertekben

Büszkébben nyílik is virág:

Mert miénk e szín sokaság,

Nagyobb tetszést kelt lelkünkben.

 

Levelek tavasszal kibújnak,

Készülnek nyílni a rózsák,

Bimbókban színes vitorlák,

Mik pompásan kitárulkoznak.

A rózsa, ha el is hervadt,

Mi nékünk pompázott a fényben,

Mi illatozott nyár tüzében,

Az ősszel is kedves maradt.

 

Szerelem se felejtődik el,

Ha heve le is csillapult,

S bár ifjúság bohón ünnepel,

Fénye él, bár elhalványult.

Akárhogy fúj is téli szél:

S lejárt a virágok évada,

Gyönyörű emlékük megmarad,

Tavasz, mi tudjuk, újra kél.

 

Fukar az öregkor érzésben,

Mit ifjúság bőven kínált

Ajándékokban, élvezetben -

Örülve, vígan élted át,

Kint hervadt, bent nyíl a virág,       

Legszebb részét megőrizd hűen,

Ha emlék ifjan él szívünkben,

Tovább tart régi boldogság.    

 

Szalki Bernáth Attila    

 

 

47.

 

Ende

 

Verträumt und müde wie ein Schmetterling im 

September taumelt der Sommer das Gelände entlang.

Altweiberfäden wirren sich um seine zerrissenen Flügel und

die Blumen, die noch blühen, haben keinen Honig mehr.

 

Am Hochwald drüben, hinter dem die Sonne glutet, lauert

die Nacht, gleich einer großen Spinne, und wie ein             

engmaschiges Netz hängt sie die Dämmerung vor das      

verflackernde Abendrot, nach dem der Schmetterling seinen Flug nimmt.

 

Cäsar Otto Hugo Flaischlen

(1864 – 1920)

 

A nyár, a virágok s egy pillangó vége

 

Egy álmodozó pillangó fáradt már

szeptemberben, a tájon tántorog a nyár.

Vénasszonyok szálai fonódtak a tépett szárnyai köré,

s a hervadozó virágokból kifogyott a méz.

 

A magas erdő felett a nap még lángban állt, vöröslött,

az éj óriás pókként szoros hálót szőtt,

amire pislákoló nagy fátyolként terül

a naplemente, mely felé a pillangó szárnyával repül.

 

Szalki Bernáth Attila

 

46.

Krankheit

 

Gehst krank vorüber du, ganz nah, ganz dicht

Am Grabessaum und streiftest mit der Hand  

Nur leis des Todesengels kühl' Gewand,        

Berühret Grabeshauch ein Angesicht.             

 

Und trittst gerettet aus dem Geisterland

Du dann zurück ins ros'ge Lebenslicht:

Du lebst, du liebst, du hoffst, doch ist es nicht,

Als sei ein Schatten neben dich gebannt?

 

Ein Etwas ist's, was dich befangen hält;           

Dir kehrt der harmlos alte Ton nicht wieder,    

Du schlägst im frohen Kreis die Augen nieder,

 

Du lächelst ob dem Mückentanz der Welt,       

Nachdem dein Fuß schon überm Abgrund schwebte,      

Ein Hauch dich der Unendlichkeit durchbebte. 

 

Pauline Schanz

(1828-1913)

 

Betegség

 

Ha a beteg tested közel jutott

Sír széléhez, kézzel óvta magát,

S csak súroltad így halál angyalát,

De sír szele az arcodra csapott.

 

S megmenekülve szellem teréből,

Körötted élet, fény, rózsák, virág:

Remélsz, élsz, szeretsz, s bár szép a világ,

Egy árny kísér tán halál köréből?

 

De valami egy tanácsot adott:

A múlt gyermeki félelmét feledd el,

Örömteli kört írj le a szemeddel,

 

S ha világ táncára mosolyt dobott,

S hogyha két lábad már föld felett lebeg,

A végtelen lelke rajtad átremeg.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

45.

 

Nach der Krankheit  

 

Nun blüht auf deinem Antlitz wieder Leben!   

Im Zittern deiner Lippen steht's geschrieben,   

ich les' es tief aus deiner Augen Grunde,          

ich lausch' es mir von deinem warmen Munde,

wie's in dir jubelt: Ihm geblieben!                      

 

Nun quillt auch mir im Herzen wieder Leben! 

Als räng' ich mit dem Tod um all mein Lieben,

hab' ich dein irres Auge angefleht,                   

mein ganz Gefühl ein einziges Gebet, –                   

ein einz'ger Dank jetzt: mir geblieben!               

 

Nun jubelt Alles, Alles wieder Leben!             

Hinaus zum Frühling hat es mich getrieben,     

als müsste jede Knospe davon springen,          

als müsst's im Liedchen jedes Vogels klingen, 

dass Alles, Alles uns geblieben!                         

 

Richard Dehmel

(1863-1920)

 

A betegség után

 

Arcodon az élet ismét virágzik!

Ajkad remegéséből kiviláglik,

s a szép szemed mélyéről kiolvasom,

meleg szád susogását, és hallgatom,

hogy bent örülsz: nékem kihallik!

 

Az élet feltör most újra szívemben!

Mintha halállal vívnék szerelmemben,

vesd el szemedből az őrült hibát,

hát elrebegtem egyetlen imát, -

köszönöm hogy: maradtál velem.

 

Örül az életnek újra mindenki!

Hagyom magam a tavaszba kiűzni,

minden bimbó magát rügyből kifűzi,

madárnak most kell dalával bűvölni,

s világ maradt mind: testi-lelki!

 

Szalki Bernáth Attila

„Óceán helyett csak tóhoz értem,

noha nyolcvankilenc évet éltem!”

 

44.

 

DER REGENBOGEN   

 

Von schäumend rotem Fluß umrauscht,  

von grauer Wolke überbauscht,               

von schwefelgelbem Blitz durchzückt,   

sternlosem Himmel nahgerückt,             

geschwungen über alles Land                 

bis an der fernsten Zeiten Rand              

von lichter Hand:                                     

 

Du, Bogen, bist das hohe Tor,

ich bin der kleine Wandrer auf den Stufen.

Du brichst mit allem edlen Glanz hervor

und hast mich mächtig angerufen.                 

 

Du bist zur letzten Lauterkeit die Pforte.     

Vor dir kann nichts verstellt und listig sein.

Wie schlechte Kleider tu ich ab die Worte   

und gehe schweigend ein.                                  

 

Karl Bröger

(1886-1944)

 

 

A SZIVÁRVÁNY

 

Habzik, ömlik vörös folyó,

szürke felhők közt áradó,

kénsárga villám járja át

csillagtalan ég sátorát,

hullámzik egész táj felett…

kezével ő ívet vetett,

s föld fényes lett.

 

Te magas kapu vagy, boltív,

a lépcsőn én vagyok a kicsi vándor.

Mikor feljössz, nemes pompáddal hívsz,

s engem elönt hatalmas mámor.

 

A végső tisztaság kapuja vagy te.

Nálad lelepleződik hamis kép.

Szavam szegényes ruhaként hullik le,

S lelkem csendben belép.

 

 Szalki Bernáth Attila

 

43.

 

BAUM IM ABEND

 

Auf dem höchsten blauen Hügel      

wiegt ein Baum    

seine Äste froh wie Flügel               

durch den abendlichen Raum.         

 

Träumend nickt er dem erschloßnen

Himmel zu,

rauscht ein Loblied der ergoßnen,

mildergoßnen Abendruh.

 

Einmal noch in leisem Raunen

Wind verweht.

Und du merkst in tiefem Staunen:

Jeder Baum ist ein Gebet.

 

Nacht umschattet Zweig und Gipfel,

rückt sie fern.

Hell in seinem dunklen Wipfel

nistet schon der erste Stern.

 

Karl Bröger

(1886-1944)

 

 

FA AZ ESTBEN

 

Áll a legmagasabb dombon

szép sudár fa,

levele mind ring az ágon,

hűs esti szél simogatja.

 

Álmodozva, bólingatva

néz az égre,

dicshimnuszt küld ő susogva,

mert ráömlött esti béke.

 

Még egyszer halk mormolással

szél is fújja.

Rájössz mély csodálkozással:

halk imádság mindegyik fa.

 

Éj árnya hegycsúcsra szépen

húzva ballag.

S fent facsúcs sötét terében

fészket rak már első csillag.

 

Szalki Bernáth Attila

 

 

42.

 

Ich bin der wahre Tod

 

Ich bin der wahre Tod                          

der mich zum andern End                    

schweigend geleitet,                             

der aus mir Finsterlicht                        

wie es die Erde bleicht                        

wie es die Vögel schreckt                   

wie es die Seelen scheucht                       

schaurig bereitet.                                  

 

Mich ächten Stunden;                          

ich störe das Licht                                

und Kinder wenden ihr Angesicht      

wie vor schrecklichen Funden.           

 

Was ich noch lebe                              

ist nur Firlefanz;                                  

wenn ich noch bebe                            

ist’s nur ein Totentanz.                      

 

Wer bin ich, da ich                            

ein Heiliges zerbrach?                       

Was bin ich, da ich                           

ein Süßes erstach?                             

 

In Schweigen ertrinken                    

droben die Sterne.                            

Im Gleichen versinken                     

Nähe und Ferne,                              

Unten und Oben.                             

 

Ich habe gelebt –                             

 

Stillerer Bruder,                              

dich will ich loben                           

der mich begräbt.                            

 

Rudolf G. Binding

(1867-1938)

 

Én vagyok az igazi halál

 

Vagyok igaz halál,  

mely engem elvezet 

másik végletbe,

kihúz sötétségből,

földet kifehérít,

mely madarat rémít,

ijeszt lelkeket

mind megrémisztve.

 

 

Órák vádolnak:

a fényt zavarom,

elfordított gyermekarcokon

szörnyű élmények állnak.

 

Hogy ha még élek,

ostobaság csak,

ha még remegek,

tánca halálnak.

 

Mi vagyok itt, ha

összetörtem szent lényt?

Mi vagyok itt, ha

kioltottam a fényt?

 

Csendben kihunynak

fent a csillagok.

Pont így elmúlnak

az egyéb dolgok

alsók s fentiek.

 

Mostanig éltem -- 

 

Szelíd testvérem,

dicsősség néked,

ha eltemetsz engem.

 

Szalki Bernáth Attila

 

41.

 

Des alten Weibleins Lied vom Schwager Tod

 

Es fährt ein Postillon durchs Land, –      

O, der ist höflich und galant!                  

Nimmt alte Leute bei der Hand,             

Hilft ihnen in den Wagen.                      

Will keinen Lohn,                                    

Fährt schnell davon;                                

Wohin – will er nicht sagen.                 

 

Die Peitsche knallt,                                

Herr Schwager, halt,                              

Seht her, hier steht noch eine;              

Heut fahr ich mit,                                  

Ob Trab, ob Schritt,                             

Denn müd sind meine Beine.               

 

Dank, Schwager! So! Und nun fahrt zu,

Blast euer Liedel trutute!                       

Es geht zum Schlafen, geht zur Ruh,     

Es geht ins Endlich-Gute;                      

Lebt wohl! Ade!                                      

Mir ist nicht weh,                                    

Nur wundermüd zum Mute.                  

 

Otto Julius Bierbaum

(1865-1910)

 

 

Az öregasszony dala a halál sógorról

 

Vidéken postakocsis hajt,

Udvarias, int, hogy beszállj!

Az öregeknek nyújtva kart.

Segíti mind hintóba.

Díjat nem kér,

Gyorsan betér:

Hová - tartja titokban.

 

Az ostor száll,

Sógor, megállj!

Nézd, itt egy másik alak,

Szól: jönné%

Oldal: Versfordítások
NÉMET KÖLTEMÉNYEK MAGYARUL - © 2008 - 2025 - szalkibernathattila.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat